Hófehér és a vadász
(Snow White and the Huntsman, 2012) 

Feldolgozáshegyek

Hollywood mostanában úgy döntött, hogy készséggel dőzsöl a klasszikus Disney-mesék új feldolgozásaiból harácsolt dollármilliókban: nem elég, hogy tavaly két stúdió szinte egyszerre jelentett be két Hófehérke-filmet, de két éven belül a nagyvászonra költözik Csipkerózsika halálos ellensége, Demóna is, a sor pedig egyes hírek szerint a Szépség és a szörnyeteggel és A kis hableánnyal folytatódik. Van létjogosultsága ennek a sok feldolgozásnak?

Márciusban az émelyítő Tükröm, Tükröm igyekezett úgy tenni, mintha volna elkészültének értelme, de a film Julia Roberts parádés játéka és a vizionárus Tarsem Singh rendezése mellett is elhasalt amerikai terepen. Ezen a hétvégén a Hófehér és a vadászon a sor, hogy kasszát robbantson a világpremier alkalmával; ha sikerül neki, akkor vélhetőleg beindul a dömping. Hogy az álomgyár mit nyer, az világos, de mit kap a néző? A Hófehér és a vadász esetében egyszerre jóval kevesebbet, mégis sokkal többet annál, mint azt személy szerint reméltem.

Az már szinte bevett szokásnak tekinthető, hogy ezek az adaptációk a gonosz karakterek köré szerveződnek, ami legalább vérfrissítő hatású, és korántsem hátrányos mondjuk egy Kristen Stewart és Charlize Theron kontrasztban. Bár a film igyekszik árnyalni az egyszínű karaktereket, de attól még a történet a Jó és a Rossz harca, amiben ellentmondást jelent az, hogy a gonosz királynő, Ravenna személye csillagrendszerekkel érdekesebb, mi több, szimpatikusabb mint bárki másé a moziban, ugyanakkor elmaradhatatlan a hagyományos végkifejlet. Szurkolni tehát, még ha volna is kinek, felesleges. A Hófehér és a vadász azonban megmutatja, hogy a megszokott panelek felvonultatása ellenére tömény izgalmat tartogat, ennek alappillére pedig egyértelműen Charlize Theron hajmeresztő ámokfutása: a Királynő brutális megszállottsággal hajkurássza az örök fiatalságot, Theron pedig vérben forgó szemmel bukik alá a sötétség bugyraiba, olyan grandiózus színészi teljesítménnyel, ami bőven meghaladja a film követelményeit. Ellenpárja, a Hófehért alakító, üres ábrázatú Kristen Stewart gyakorlatilag rekeszizom-stimuláló funkciót töltött be a moziteremben: komolyan venni lehetetlen, a benne rejlő lehetőségekről annyit, egy sérült körömágyban több a potenciál.

A film nem kevésszer bicsaklik meg továbbá a néha rém buta szövegkönyv miatt és azért, mert az alkotók láthatóan közös panelen vegyítették volna a klasszikus mesei elemeket a sötét akció-fantasy jellemvonásaival, ami végül inkább bárgyú lett mint komolyan vehető. Kár ezekért a gyermeteg hibákért, mert nélkülük igazán maradéktalan lett volna a szórakozás. Látványfilmként ugyanis a film valami egészen kivételessel örvendeztet meg: a CGI egy(-két) gyengébb animációt leszámítva a szó legszorosabb értelmében megbabonázó. A tündérbirodalomba tett látogatás a film abszolút vizuális csúcspontja: szédületes az a kifinomultság és részletesség, amivel az alkotók a legkülönfélébb teremtményeket alkották meg. Néhol úgy éreztem, hogy mozi helyett valamilyen elvarázsolt tropicariumban járok. A csúcsra járatott CGI a csatajeleneteknél és a Királynő mágiáinál sem teljesítenek alul, de az igényesség indexe mégiscsak a képi világ nem animált része. A temérdek külső jelenet lélegzetelállító tájakon forgott, a díszletek megigézők, a kosztümök, de leginkább Ravenna ruhái és koronája pedig leírhatatlanul mutat a nagyvásznon.

A Snow White and the Huntsman káprázatos audiovizuális orgia, benne van minden, mi szem-szájnak ingere, megtoldva egy újfent lehengerlő Charlize Theronnal, aki már-már művészi magasságban tárja elénk a benne rejlő nagybetűs Ördögöt, néhány remekül megírt karakterrel és a felszínesség dacára is bekebelező atmoszférával. Popcornmozinak kivételesen igényes, mi több, emlékezetes, a szerzőiségtől azonban még igen távol áll. Habár ez a darab még csak jelölgeti az utat, aminek a jövő Disney-remake-jein taposnia kellene, az irány több mint ígéretes.

70%

*Csernák Ákos